Hetven éve történt – A Téli Háború és a finn példa

Az előzményekhez tartozik, hogy Sztálin területeket kért, amit a finn delegáció méltányolt volna, de katonai támaszpont létrehozását is követelt, amibe Helsinki azért nem ment bele, mert, attól tartott, hogy a Balti-államok sorsára jut. Hiszen nem sokkal korábban a támaszpontok átadása után szovjetizálták Észtországot, Lettországot, Litvániát.

A lengyel háború előtt a Molotov – Ribbentrop paktum titkos záradéka szovjeteknek ítélte Nagy – Románia keleti részét, Lengyelország keleti részét, a Balti-államokat és Finnországot. Ez a paktum adott jogalapot, hogy míg Hitler Nyugat felöl ostromolta, addig Sztálin, jó két hét múlva, Keletről támadta hátba Lengyelországot. Andrzej Vajda híres filmje ezzel a drámai jelenettel indul: lengyelek menekülnek a németek elöl kelet felé, ahol orosz katonák zárják el az utat. (A lengyeleknek két kiskapu maradt, Magyarország és Románia. Akkor mindkét országnak volt lengyel határa.)

Bár Franciaország és Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak a lengyelek védelmében, de óvakodtak a fegyveres beavatkozástól. (Megvárták, míg Hitler támadja meg őket 1940 tavaszán.)

Vannak kis országok, akik meghajolnak a nagyhatalmak diktátuma előtt. Például Románia puskalövés nélkül mond le Sztálin követelésére Moldáviáról, Dánia Hitler nyomására azonnal kapitulál, Csehszlovákia elfogadja a Müncheni egyezményt és átadja a németek lakta Szudéta védéket, majd ellenállás nélkül hagyja, hogy megszállja a német hadsereg Prágát, és tűri az ország feldarabolását, Szlovákia megalakulását a Fefvidék déli részének Magyarországhoz visszacsatolását Kárpátaljával együtt.

Vannak bátor népek, országok akik szembeszállnak a nagyhatalmakkal, mint Norvégia, Jugoszlávia Hitlerrel, Görögország, Etiópia Mussolinivel, a finnek Sztálinnal és a magyarok 1956-ban vakmerően a szovjet birodalommal.

A kis népek olykor sikert érnek el a nagyhatalmakkal szemben. Gustaf Mannerheim főparancsnok háromszor harcolt a nagy keleti szomszéd ellen, és minháromszor megőrizte a finn demokráciát. Jósef Pilsudski legyőzte a Varsóig előrenyomuló Vörös Hadsereget és a mai Ukrajna és Belorusszia jelentős részét elfoglalta, amit a békekötéskor elismert Lenin kormánya. A Török Birodalmat egymás között felosztják a győztes nagyhatalmak a Párizs melletti békében, amelyet Törökország nem ratifikál. Mustafa Kemal pasa vezetésével a törökök függetlenségi háborút indítanak a megszálló görög csapatok ellen. A hároméves küzdelemben a Párizs melletti béke területi átrendezését éri el Kemal pasa Törökország javára.

A finn Max Jakobson volt ENSZ nagykövet írta: a magyar 56-os forradalom és szabadságharc hasonlóan hősies harc volt, mint a Téli Háború. Mi magyarok köszönjük a kiváló tudós diplomata elismerését.

Sztálin gyors sikert várt. A cél Finnország teljes elfoglalása volt a Botteni öbölig illetve a svéd és norvég határig. A több mint ezer kilométeres frontszakaszon, a soksoros számbeli és technikai fölényben lévő Vörös Hadsereget, a világ nagy meglepetésére, nemcsak megállítják a finnek, hanem sorozatos győzelmeket aratva, sok helyen bekerítik és tönkreverik a betolakodókat.

A szovjet főerők a Karéliai-földszorosban támadtak, de a finnek sikerrel megállították az offenzívát és megvédték Viipurit és a többi finn települést. Sztálin terve, hogy Helsinkit és a finn ipari központokat egy-két héten belül elfoglalja a Vörös Hadsereg, semmivé foszlott. A szovjet lapok Mannerheim vonalra fogták a kudarcot, amely okosan elhelyezett tábori erődítményekből állott laza védelmi rendszer volt, nem lehetett egy lapon emlegetni a francia Maginot-erődrendszerrel.

A 70 kilométeres földszoros két szárnya a koivistói nehéz parti ütegekre támaszkodott, Karnajokinál és Illapánál a Ladoga tóig húzódott.

Közép Finnországban Suomisalminál még csúfosabb vereség érte a szovjeteket, ahol a felégetett települést a finnek elzárták, sem előre sem hátra nem tudtak a szovjetek vonulni. Két oldalt a csupasz tavak befagyott jege a halált jelentette. Aknavetőkkel állandóan lőtték a betolakodókat, míg azok eldobálva fegyvereiket a befagyott tavakra menekülve próbáltak kelet felé visszavonulni, miközben a finn géppuskák borzalmas aratást végeztek közöttük.

Gustaf Mannerheim a finnek főparancsnoka kiválóan ismerte az orosz katonai gondolkozást, hiszen harminc évig szolgált a cári hadseregben, az első világháborúban tábornokká léptették elő. A Vörös Hadsereg kézikönyveit állandóan tanulmányozta.

A tapasztat tábornok a finn civil politikusokat hiába kérte a katonai kiadások növelésére, azok nem vették komolyan aggodalmait. Ő volt talán az egyetlen, aki meg volt győződve, hogy Szovjet-Oroszország nem mond le Finnországról. Számára nem volt meglepetés a nagy keleti szomszéd agressziója. Jellemző, hogy Kallio elnök, mert a nemzeti koalíciós párt vezetői a 72 éves tábornokot túl öregnek tartották a védelmi tanács élén, aki ráadásul szüntelenül az orosz támadás rémképével fenyeget, a Téli Háború kirobbanása előtt néhány nappal egyezett bele a sértett Mannerheim lemondásába. Mire a lemondást perfektuálni lehetett volna kitört a háború.

A tábornok, visszavonta lemondását és vállalta a hálátlan feladatot, hogy irányítsa Finnország harcát a Szovjetunió ellen. Tudta, hogy erre ő a legalkalmasabb. Ő volt 1918-ban az orosz-ellenes függetlenségi háború, amelyből véres testvérháború lett, nagy győztese. 1918 május 16-án lóháton vonult be az ünneplő Helsinkibe. A vörös finnek elmenekültek, vagy fogságba estek. Sokan a koncentrációs táborokban haltak meg, 8000 vörösgárdistát a fehér tábori bíróságok ítélték halálra. Igaz, a vörös gárda túlbuzgói, míg Dél–Finnországban hatalmon voltak, rengeteg embert megöltek. Az első finn – szovjet háborút lezáró tartui béke (1920) Szentpétervár határáig lévő területeket Finnországnak ítélte. Később a város veszélyeztetése miatt követelték a szovjetek jelentős karéliai területek átadását a finnektől. Északon pedig Petsamót és környékét kapták meg a finnek, ami egyet jelentett, az ország határának az Északi-jeges tengerig terjedésével.)

Ezzel a területi növekedéssel, és az óriási véres tehertétellel kezdte meg életét a független Finnország.

Hogyan sikerült a nemzeti egységet megvalósítani a téli háború idejére két évtized múlva?

Az idegen agresszió önmagában nem magyarázat. Voltak fontos előzmények.

Mannerheim 1933. május 16-án, a szokásos győzelmi parádén Helsinkiben történelmi jelentőségű beszédet mondott, mely szerint „most már nem kell kérdeznünk, hogy ki melyik oldalon állt tizenöt évvel ezelőtt.”

Ettől kezdve a hadseregben lassan eltűnnek a társadalmi szakadékok. A szociáldemokrata párt és a nemzetőrség között egyezményt kötöttek, ezzel tompították a kölcsönös gyűlölködést. Idővel sikerült a fegyveres erőkön belül a nemzeti egység megteremtése.

A volt vörösgárdisták közül sokan önként jelentkeztek a megtámadott Finnország hadseregébe, hogy hazájukat védjék.

Sztálin ostobán azt hitte, hogy a szárazföldi offenzívával és a civil lakosság elleni terrorbombázással megtöri a finnek ellenállását, és önként leteszik a fegyvert. A szabadságszerető magas kultúrájú nép minden erejével ellenállt. A világ közvéleménye pedig, főleg a felháborító civil lakosság elleni bombázások miatt soha nem látott mértékben a hős nép mellé állt. A Szovjetuniót kizárták a Népszövetségből, ami nagy erkölcsi vereség volt. A svédek, norvégok, angolok, franciák, amerikaiak, dánok, olaszok, magyarok és mások követelték a fegyveres segítséget. A szövetségesek- angolok, franciák – bár hadiállapotban voltak Németországgal, ötvenezer jól kiképzett katonát szerveztek a kis északi ország megsegítésére, köztük francia idegenlégiós egységeket is. A magyarok Teleki Pál miniszterelnök felhívására Sisu nevű zászlóaljat állítottak fel képzett katonákból, amely kerülő úton jutott el Finnországba. A kerülő oka a hitleri Németország volt, amely akkor szövetségese volt a Szovjetuniónak. E késés, illetve a békekötés miatt nem vetették be a magyar zászlóaljat a szovjetek ellen. Ruprecht Antal könyvet írt a magyar zászlóalj tagjairól, és közölte a teljes névsort.

A legfontosabb volt a fegyverszállítás, a lőszerutánpótlás megszervezése. A segítőkészség óriási volt, aminek pozitív hatása volt a finnek harci moráljára. A svédektől kapták a finnek a legtöbb támogatást, önkéntes harcosokat is beleértve.

Rácz István, a kitűnő fotós és újságíró, a Kalevala legjobb fordítója Finnországban élt és önként jelentkezett a finn hadseregbe, de nem vették be, mert nem volt katonai kiképzése. A felvételi bizottság tisztje mondta: újságíróként több szolgálatot tehet Finnországnak. Rácz rengeteg cikket írt, amit átvett a nemzetközi sajtó.

Mannerheim bevált taktikája volt: beengedték a szovjetek egyes ékeit a keleti határok sűrű erdővidékére, a megfelelő pillanatban a finnek katlanba zárták őket, elvágták a visszautat és az utánpótlási vonalakat. A finnek tartalékaikat összevonva túlerőbe kerültek és a szovjet hadtestet napok, néha órák alatt megsemmisítették.

A finnek hófehér köpenyben, sítalpakon a negyvenfokos hidegben is működő finn gyártmányú géppisztolyokkal, kézifegyverekkel mozgékonyak voltak mesterei a gerillaharcnak a frontvonalak mögötti rajtaütéseknek, az éjszakai csendben történő váratlan támadásoknak. Az orosz katonák bjelij szmercs-nek fehér halálnak, nevezték a finn mesterlövészeket, akik állandóan zaklatták, tizedelték őket, majd eltűntek.

A szovjeteknek akkor nem voltak géppisztolyaik, a puskáik befagytak a nagy hidegbe az élelmiszereikkel együtt. Tankjaik voltak, míg a finneknek kezdetben egy darab sem, később vásároltak. Sőt, a védők tankelhárító fegyverekkel sem rendelkeztek, amíg a Molotov-koktélt nem rendszeresítették. Ezek kerozinnal és gázolajjal töltött üvegpalackok voltak, a nyakába benzinnel átitatott rongyot helyeztek, meggyújtották, majd a harckocsikra dobták őket, amitől azok lángba borultak. Ehhez persze nagy személyes bátorság kellett, hiszen meg kellett közelíteni a nagy tűzerejű tankot.

A sorozatos finn győzelmek után Sztálin magához rendelte Vorosilov hadügyi népbiztost Molotov és Hruscsov társaságában és ingerülten mondta: az egész világ rajtunk röhög, a hadseregünk gyávaságán, tehetetlenségén, a hozzá nem értésén.

Vorosilov arca bíborvörös lett és szemébe vágta a diktátornak: „Maga a felelős, mert a legjobb parancsnokainkat, tábornokainkat agyonlövette.” Másnap persze már nem volt Vorosilov hadügyi népbiztos, és Sztálin maga vette kézbe a Vörös Hadsereg irányítását. Kinevezte Tyimosenko első osztályú hadseregparancsnokot, aki felmérte a helyzetet és új offenzíva tervét dolgozta ki. Új egységek érkeztek Szibériából, akik hozzászoktak a kegyetlen hideghez.

Tyimosenko szinte egész erejét egyetlen pontra, a Mannerheim vonal áttörésére, Viipuri elfoglalására összpontosította. A hősiesen harcoló, de már fáradt finnek a pihent szibériai hadosztályok nyomására visszavonulásra kényszerültek, szorult az ostromgyűrű Viipuri körül. Ekkor Mannerheim tábornagy, tudva, hogy fogytán vannak tartalékai, katonái kimerültek és túl nagyok az emberveszteségei, a külföldi segítség bizonytalan, kormányának mielőbbi fegyverszünetet és békét javasolt.

Ezt ajánlotta a finn vezetésnek Svédország és az Amerikai Egyesült Államok is.

Március 4-én a finn kormány jegyzékben fordult Moszvához, fegyverszüneti javaslattal, pedig formálisan még az un. népi terijoki kormányt ismerte el a Szovjetunió. Ekkor Molotov rövid közleményben ejtette a terijoki kormányt, amely sohasem került hatalomra.

A harcok folytatódtak, párhuzamosan a moszkvai tárgyalásokkal Az orosz hadsereg véres harcok után elfoglalta Viipurit, Finnország második legnagyobb városát, igaz óriási véráldozat árán. A Ladoga tótól északra Kollát, a finnek március 13-ig, a fegyverszünet napjáig, sikerrel védték a túlerővel szemben.

A békekötés ára nagy volt: Karélia, Viipuri, (oroszul Viborg) és környékének átadása, ami 40ezer négyzetkilométernyi terület elvesztését, benne félmillió finn embert jelentett. Az utóbbiak áttelepültek az anyaországban, mert nem akartak Sztálin földi paradicsomában élni.

Hankonál pedig szovjet katonai támaszpontot építettek ki. (Mannerheim az ország szívére szegezett pisztolyhoz hasonlította a szovjet támaszpontot finn területen.)

Az áldozat nagy volt, de megmaradt Finnország demokratikus rendszere, az ország függetlensége.

A békediktátumot a finnek nem fogadták el, az alkalomra vártak, hogy visszaszerezzék az elrabolt területeiket. Ezért nevezték, immár Németország szövetségeseként „folytatólagos háborúnak” az újabb szovjetellenes háborúban való részvételt 1941 és 1944. között.

A második világháború végén a sikeres finn kiugrás eredményeként, ismét megőrizték demokratikus rendszerüket, igaz újabb áldozatok árán.