Tizedik jelentés

Míg Magyarországon a februárt, mint a tél utolsó hónapját tartjuk számon, addig Lappföldön az állandó mínusz 15 – mínusz 20˚C körüli hőmérséklet korántsem enged bármiféle tavaszi érzéseket kibontakozni bennünk, Európa melegebb tájairól származókban. Habár a napról-napra erősödő napsütés meg is teszi a hatását, a tavaszi hangulathoz (a fagyos hideg miatt) ez csak a finneknek elegendő.

Sodankylä két folyó, a Kitinen és a Jeesiöjoki, ölelésében helyezkedik el. Mindkét folyó már november derekán megadja magát a télnek, és vastag jégpáncélt növeszt, mely a kellő biztonsági fok elérése után egész télen sífutó- és korcsolyapályaként, továbbá közlekedési útvonalként szolgál nem csak gyalogosok, de motorosszánok számára is.

Ugyan tavaly télen (április elején) már volt szerencsém részt venni egy hómobil-túrán a befagyott és behavazott lápos vidéken, én nem értem be ennyivel, s hosszas sóvárgás után Viivi barátnőm egyik hétvégén meglepett azzal, hogy „elkötötte” barátja, Joni, motoros szánját egy „lányos” délutánra. Tudniillik, hogy Lappföldön szinte minden ház udvarában áll legalább egy „moottorikelkkä”, mely nem csak praktikus és sportos közlekedési eszköz az év hat hófedte hónapjában, de hobbi, életforma, szenvedély is. Ezt szemléltetendő, hadd világítsam meg a témát a klasszikus női-férfi szemszögből:

Amikor a fiúk legutóbb „kelkkázni” voltak, egyik barátom, Arto úgy megsebesítette a térdét, hogy valószínűleg örökre le kell mondania kedvenc sportjáról, a jégkorongozásról. A motoros szánnal végzett lélegzet-elállító figurák (ugratás, repülés, féloldalazás stb.) mondjuk 150 km/h-s sebességnél nem csak rendkívül jó fizikumot, de egyfajta, a finnekre jellemzö őrültséget (ők sisu-nak hívják) is megkívánnak. Ezen kívül ez a sebesség nem csak ön-, de útitárs-veszélyes is: legutóbbi kirándulásuk során az egyik hókupacon Joni akkorát ugratott a motoros szánnal, hogy Viivi lerepült a hátsó ülésről!

Ellenben amikor Viivi és én indultunk el a hómobillal, már a gyönyörűen ragyogó napsütés és a kellemes, mínusz 10˚C körüli hőmérséklet megtévesztett bennünket. A Jeesiöjoki jegén szembefúvó jeges, csípős széltől egyhamar arcunkra fagyott a mosoly, a gázra pedig a kezem – speciális kesztyű hiányában a szó szoros értelmében. Legalábbis így éreztem. Azonban alig tettünk meg mintegy húsz kilométert a befagyott folyó jegén, amikor a műszerfalon egy pirosan villogó lámpa figyelmeztetett: overheating (túlmelegedés). Leállítottuk tehát a motort, s aggódva felhívtuk a tulajdonost, vajon mi lehet a baj? – Mint kiderült, az általam diktált mintegy 60 km/h-s sebesség túl lassú volt, s így a gép ventillátorán átfúvó hó és levegő nem tudta eléggé lehűteni a motort.

A szórakozás mellett természetesen a munka sem állt meg: februárban töltöttem utolsó hónapomat önkéntesként Sodankyläben. Záró projektként, a Finnországban töltött idő alatt készített mintegy háromezer fotós magán gyűjteményemből szemezgetve, rendeztem fotókiállítást „Arktinen kokemus/The Arctic Experience”, vagyis „Sarkköri élmény” címmel. Nagy gonddal válogattam ki azon fényképeket, amelyek legméltóbban mutatják be Sodankylä-t és környékét, magyar szemmel. Fő inspirációm az a kérdés volt, amelyet itt-tartózkodásom során több tucatszor nekem szegeztek már: Miért éppen Sodankylä?

Búcsúzóul ezekből a fotókból szeretnék ízelítőt küldeni Önöknek. S ígérem: ha visszatérek Magyarországra, magammal viszem a kiállítás anyagát is, hogy minél több érdeklődő nyerhessen mélyebb bepillantást a sarkköri világ varázsába.

Sugár Ágnes
egyesületi tag